No database selectedNo database selectedNo database selected
A Magyar PEN Club költészeti nagydíjat alapít
II. Pál pápa bullája,
amelyet Janus Pannonius sírjában találtak
(Tájékoztató a Nemzetközi PEN dél-koreai Világkongresszusára, 2012 szeptember 10-15)
A MAGYAR PEN CLUB nemzetközi költészeti nagydíjat hoz létre. Ezt a költészet súlyának világszerte érezhető csökkenése indokolja, amit veszélyes tendenciának tartunk. A költői művek száműzése egy technikailag mégoly tökéletes civilizációt is lélektelen falanszterré képes változtatni. A számtalan érdekellentét a bolygó egyes államai között felértékeli a lélektől lélekig történő párbeszédet, amely imperatívuszként jelenik meg, mint a kultúrák közötti bizalomépítés egyik legfőbb eszköze.

A költészetet persze elsősorban nem eszköznek tekintjük, hacsak nem a szellem, a lélek és az erkölcsök felnőtté válása eszközének. Még inkább: a nemesedésre törekvő emberi tudat önkifejező ereje megmutatkozásának.

Nagydíjunkkal tehát azokat a költői teljesítményeket, illetve költőket kívánjuk honorálni, akiket az emberi műveltség évezredei alatt felhalmozott szellemi és lelki vagyon, a nagy értékvonulatok igaz örököseinek tartunk. Azokat a művészeket, akik legtöbbet tették a korszerű, a világ mai állapotával összhangban levő kulturális tudatformák megjelenítéséért és gazdagításáért, bekapcsolódva műveikkel hagyomány és megújulás örök dinamikájába.

A nagydíj az első ismert magyar költő, a latinul alkotó Janus Pannonius nevét viseli. Értéke 50.000 euro.
1400 körül egy hosszú évszázadra eltűnni látszanak a nagy egyéniségek az irodalomból. Ez a fogalom ekkor még elsősorban a költészetet jelenti, vagyis az irodalom legősibb műfaját, egyben az emberi szellem világértelmezésének legarchaikusabb hordozóját. A költészet a világban saját helyét kereső ember legelső kísérlete, hogy saját érzelmeit megragadja, feldolgozza és kifejezze, azokkal szembenézzen és a külső-belső valóságról összegyűjtött ismereteit átadhatóvá tegye.

Az írásbeliséggel rendelkező magaskultúrákat számba véve, azt látjuk, hogy ekkorra lezárult már a középkori görög, latin és kelta költészet. A trubadúrok és minnesangerek nagy generációinak emlékét legfönnebb a várkastélyába visszavonult idős Oswald von Wolkenstein idézi. Régen megszületett már a Nibelung-ének, és a német epika következő nagy alkotása, Sebastian Brant műve, A Bolondok Hajója majd csak a század végén fog megjelenni. Napnyugta mindenütt. Dante, Petrarca (és Boccaccio is) évtizedek óta halott. (Igaz, a szerencsésen gazdag Itáliában még e sivár korban is akadnak olyan művelt költők, mint Antonio Beccadelli vagy Giovanni Pontano. És Angelo Poliziano már nemcsak görögül meg latinul ír, hanem a század utolsó negyedében újra megszólal maga az édes olasz nyelv is, ha nem is Dante erejével vagy Petrarca hasonlíthatatlan eleganciájával.) A korai arab költészet, ideértve a Córdobai Kalifátust is, ekkorra már utolsó nagy egyéniségeit is elveszítette. Ugyanez a helyzet Perzsiában: Firdauszí, Omár Khájjám, Nizámi, Száádi és Háfiz követői messze elmaradnak a nagy mesterektől. Indiában sem különb a helyzet. A költészetet egy évezred óta államügynek tekintő Japánban az egy Ikkiju Szódzsun számít nagyobb egyéniségnek ebben az évszázadban, kultusza azonban nem hasonlítható mondjuk a 250 évvel később született Macuo Basóéhoz, a haiku legnagyobb mesterének hatásához. A műfajtörténészek viszont följegyzik, hogy a klasszikus tanka mellé e század közepére jelenik meg Japánban a renga is mint lírai műforma. (Ebből rövidül majd le a haiku. A költészetnek nagy költők nélkül is megvan a maga önmozgása.) Kínában a Tang-kor költőinek emlékéhez a Ming-dinasztiában még felnőni sem próbálnak Vang Vej, Li Taj-Po, Tu Fu és Po Csü-Ji utódai (ez csak szófordulat: gondolom, persze hogy próbáltak felnőni). Amerika? Ibéria? Azok a maja írástudók, akiknek majd a Popol Vuh köszönhető, ekkor még meg sem születtek. És Camões sem, Lope de Vega sem. Britanniában, Chaucer és Shakespeare között, e század végén próbálgatja nemesebb formákba hajlítani az angol nyelvet, némileg még darabosan, John Skelton.

És akkor nevezzük meg a nagy kivételt: François Villont, a század derekának zsenijét, akinek öniróniát és cinizmust megrázó személyességgel ötvöző, elemi érintésű lírájáról úgy tartja a közvélekedés, hogy szerzője a 15. század egyetlen nagy formátumú költője.
Szőcs Géza
a Magyar PEN Club elnöke
Copyright PEN Club HUNGARY © 2014 · All Rights Reserved
designed by A77 Creative Studio